Tegnap arról írtam nektek, hogy mennyire nehéz kiemelkedni a tömegből és egyedinek, különlegesnek maradni manapság.
Sokan az egyediséget a kreativitásukon keresztül élik meg és vetítik ki – ahogy jómagam is. 🙂 Azonban az utóbbi években az a trend van kialakulóban, hogy az „egyediség” vált divattá és követendő példává. Furcsa, kifordított gondolkodást eredményez ez, hiszen ha mindenki „egyedi”, mitől lesz mégis az egyik első az elsők közt?
Manapság már szinte divat mindenre ráaggatni a kézműves címkét, mert azt gondoljuk, hogy ettől értékesebb lesz és önigazolást nyerünk. Nézzük csak meg! Vacsorára reform – mindenmentes – kenyeret eszünk, kézműves sajtot majszolunk hozzá házi kolbásszal és leöblítjük kézműves sörrel.
Szinte kényszert érzünk arra, hogy mindenből kézművest vegyünk, ha megtehetjük, ennek ellenére mégis félve fordulunk a különféle kézműves termékek felé. Egyrészt, nem vagyunk tisztában a technikával, amivel az egyes termékeket készítik; így nem tudjuk megítélni, hogy jó terméket veszünk-e vagy sem. Másrészt – mivel nem sorozatgyártott termékekről van szó – nehezen tudjuk összehasonlítani a különféle eladók termékeit / alkotásait. Harmadrészt, laikusként nehéz megítélni, hogy egy termék megéri-e az árát vagy sem.
Sorozatgyártott egyediség? Ez lenne a trendi?
Ezért csatlakoztam ehhez a mozgalomhoz, mert a kézműves kihívás céljával teljesen azonosulni tudok. Azzal a céllal, hogy adjuk vissza a valódi kézműves termékek presztízsét. Szívügyem, hogy az emberek különbséget tudjanak tenni kézműves és csupán annak titulált termékek között. Ne valami furcsa kényszerérzetből vagy a társadalmi nyomás hatására vásároljanak kézműves termékeket, hanem azért, mert valóban látják benne az értéket, az időt, a szeretetet, és a szakma iránti alázatot, amivel készült. Másképp vegyék le a polcról; óvatosabban porolják le vagy éppen lapozgassák. Miért fontos ez? Mert a felnövő generációk (a kislányomat is beleértve) egyre nehezebben találnak fogódzót érték és érték látszata között. 
Bizonyos szempontból az egész világ a lábuk előtt hever, mégis egyre nehezebben tudnak eligazodni benne, mert egy értékrendet nem adhatunk át a technológián vagy termékeken keresztül, hanem csakis a hozzájuk viszonyított attitűdünkön keresztül. Hogy ez kinek a felelőssége? Csakis az eladóké, a szolgáltatóké és bizony a kézműveseké is. A mi felelősségünk az, hogy olyan eszközt, terméket kínáljunk nektek, ami nem csupán értéket képvisel, de értéket is teremt, hogy a vásárlók, fogyasztók ekképpen tudjanak viszonyulni hozzá, és tudják továbbítani azt a következő generációk felé.
Ezen dolgoztam eddig is, és ez után is ez lebeg a szemem előtt. Olyan ékszereket szeretnék kiadni a kezemből, ami jóérzést kelt, örömet szerez viselőinek, és amire vigyáznak, amit emelt fővel büszkén viselnek, mert többet jelent számukra puszta terméknél.
