Uncategorized

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy csomó

Bevallom, a kihívás mai feladatát nehezen tudnám a tegnapira felfűzni, ezért kezdjünk egy új fejezetet ebben a csodálatos könyvben! 🙂

Életünk fordulópontjain mindig érdekes visszagondolni arra, hogy milyen utat jártunk be egy-egy komolyabb döntés meghozatala előtt. Mi az, ami elvezetett minket e döntésig, vagy fordulópontig.

Egy kézműves vállalkozás elindítása éppen e döntések közé tartozik, legfőképpen egy olyasvalakinek, aki egy egészen más utat járt be; akinek nincsenek képző- vagy iparművész felmenői, de még csak hobbi szinten sincs alkotó ember a környezetében. Miből merítettem mégis ezt az alkotási vágyat és bátorságot, hogy egy járatlan ösvényre tévedjek?

Biztosan hozzájárult a kreatív beállítottságomhoz az, hogy egészen kislány korom óta foglalkoztam kézműves technikákkal, de ez egészen eddig megmaradt hobbi szinten. Azonban mindig elfojthatatlan vágyat éreztem arra, hogy újabb és újabb technikákat próbáljak ki – egészen a szappanfőzéstől a lakberendezésig – és mélyüljek el abban, amit jobban a magaménak éreztem.

Szerintem sokunkban van egy kis rész, ami arra buzdít minket, hogy maradandót alkossunk. Hogy ott hagyjuk a kéznyomunkat a „történelemben”, bármilyen kicsi legyen is az.

Elárulom nektek, hogy kislány korom egyik legnagyobb álma volt az, hogy eljussak Indiába, és élőben láthassam a Taj Mahalt. Ez az álom 2014 ősz végén megvalósult, és egy életre beivódott az emlékezetembe. Azonban még ennél is „megrázóbb” élmény volt a számomra az, amikor ellátogattunk egy perzsaszőnyegeket készítő műhelybe. A műhely nem volt más, mint egy üres, poros, beton helyiség, ahol két sorban gubbasztottak a készítők napi 12-16 órában éhbérért. Ott sorakoztak egymás mögött az óriás szövőszékek, amin naponta több százezer csomót kötöttek olyan emberek, akik nemzedékről nemzedékre szívták magukba a technika csínját-bínját. Minden mintát egy család / dinasztia ismert, amiben adták át a tudást és az elkészítés módját a következő generációknak, és az adott minta sosem hagyhatta el a családot. Szívbe markoló volt látni azt a fegyelmet és alázatot, amivel a munkájukat végezték.

Majd, amikor végzett az idegenvezető a bemutatóval, és indultunk a következő állomásunkra, a sorban ülő utolsó készítő felém intett, hogy üljek oda mellé, és próbáljam ki. Még mindig elszorul a torkom, amikor arra gondolok, hogy kering a világban egy perzsaszőnyeg, amiben egy csomót én készíthettem. Lehet, hogy gyerekesnek tűnik, de sosem tudhatjuk előre, hogy melyek azok az egy-egy apró pillanatok, amik életünk végéig meghatározóak maradnak a számunkra. Nekem ez az egy csomó volt az, ami ráébresztett arra, hogy alkotni akarok.

https://emilysoutache.com/wp-content/uploads/2019/04/MVI_9948.mov

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..