A LÁNY GYERMEKEK VILÁGNAPJA
Október 11-én van a lánygyermekek nemzetközi világnapja, és bár az időzítés nem az erősségem, fontosabbnak tartottam, hogy egy jól átgondolt, kerek üzenetet továbbítsak, mint a dátumhoz való szigorú ragaszkodást…
Utolsó blogbejegyzésemet május 31-én hoztam le a blogon, és azóta nagyon sok olyan esemény történt, ami bátran állíthatom, hogy valamennyiünk életét felforgatta. Ez idő alatt én is rengeteget gondolkodtam, agyaltam, videót hallgattam, szakirodalmat olvastam, és úgy érzem, hogy megértem arra, hogy ezeket mind megosszam veletek.
Neked mi a küldetésed?
Egy vállalkozás indításakor az első tanács, amit a „nagyok” adnak, hogy találj magadnak egy küldetést, amiben vakon hiszel, ami annyira erős, hogy soha semmi nem tud eltéríteni arról az útról, ami a küldetésed beteljesítéséhez vezet.
Nem is olyan régen visszaolvastam a weboldalamon azt a menüpontot, ahol a céljaimról írok (ne, még nem olvassátok el, mert az egésznek újra neki kell futnom :D), és rájöttem, hogy mennyire félénk és kishitű voltam akkor (is), amikor azokat a sorokat írtam. Rájöttem, hogy mennyire nem láttam túl azon, hogy a vállalkozásommal mi is a valós feladatom, pedig egész életemben ezt a küldetést hajszoltam, mégis olyan nehezen állt össze a kép bennem, egészen addig a pontig, amíg meg nem hallgattam egy videókonferenciát.
Hogyan törj ki a “Mindenki pótolható”-k világából?
A vállalkozásom elindítása előtt jó pár évet multiban dolgoztam, a szívem-lelkem beletettem minden egyes elvégzendő feladatba. Nagyon sok elismerést kaptam, mégis mindezt egyetlen pillanattal semmissé tette az a filozófia, miszerint „Mindenki pótolható”. Ez a két szó, mint Damoklész kardja lengett minden egyes nap a fejünk felett.
Ezzel keltünk, ezzel feküdtünk, hiába a tökéletesen elvégzett munka, mégis képes volt ez a két szó olyan érzelmi bizonytalanságban tartani, ami a legjobb munkát is egy teherré tette. Mert a bizonyításvágy – főleg kezdő munkavállalóként -, mindenkiben ott van. Mindenki azt szeretné érezni, ha ő igenis pótolhatatlan lenne. Ha olyan érdemeket tulajdonítanának neki, ami nélkülözhetetlen az őt körülvevő közösségben – legyen az munkahely vagy akár a családi fészek.
Damoklész kardja lesújt
Majd történt egy napon, hogy az egyik kezdő munkatársunkat a próbaidő végén elbocsátották, mert úgy érezték, hogy nem sikerült úgy teljesítenie, mint amit elvártak tőle. Ezzel még nincs is gond, hiszen nem mindenki való minden feladatra; nem vonom kétségbe a döntés jogosságát. Ami mégis örök életemre bevésődött az emlékezetembe az az volt, ahogyan távoznia kellett az irodából. Félve, halkan ment körbe a csapattagok között és egyesével közölte mindenkivel, hogy elbúcsúzik. Semmi vezetői bejelentés; semmi „köszönöm, hogy tagja voltál a csapatunknak 3 hónapig”; „köszönjük, hogy megpróbáltad”. Úgy tették ki, mint egy persona non grata-t, az emberi méltóságában porrá zúzva azért, mert azt az egy bizonyos munkát nem úgy teljesítette, ahogy a nagy könyvben meg van írva.
Ez volt az a pillanat, amikor Damoklész kardja lesújtott. Amikor nem csak a levegőben éreztem azt, hogy „mindenki pótolható”, hanem ott állt előttem egy végtelenül kedves, jóindulatú, nyitott, szeretetre méltó nagyon fiatal lány, akit úgy „tettek ki az ajtón”, mintha fertőző beteg lenne. Egy kiradírozható strigula volt a HR osztályon, nem pedig egy egyébként értékes, hús-vér ember. Élete első munkahelyéről olyan üzenettel távozott, hogy ő nem elég, ő kevés és alkalmatlan. Röviden: bármikor pótolható és pótolták is. Vajon milyen lelki teherrel megy tovább az ember így a következő munkahelyére?
Hol van a semmibe vétel alsó határa?
Vajon hány évébe telik egy fiatal lánynak lerombolni ezt a falat, és első sorban saját magának bebizonyítani, hogy igenis értékes, igenis KÉPES és igenis PÓTOLHATATLAN.
Ott álltam és lefagyva néztem végig, ahogy egyedül, csendben kisétál az ajtón az a lány, mintha soha ott se lett volna. Az volt az a pillanat, hogy a lelkem darabokra hullott, mert ezzel azt üzenték mindannyiunknak, hogy mi is bármikor kisétálhatunk így azon az ajtón; észrevétlenül, mint akik sose jártak ott előtte.
Ekkor értettem meg azt, hogy sosem lehetünk képesek nagy dolgot véghez vinni és valami maradandót alkotni úgy, ha minden nap azt éreztetik velünk, hogy pótolhatóak vagyunk, csupán szám a statisztikában.
Hogyan használd fel az erőd?
A küldetéstudatom világ életemben nagyon erős volt, de kisgyerekként még nem tudja az ember, hogy hogyan használja fel az erejét, a hitét, az elszántságát, a kitartását, ezért belehajszolja magát egy folyamatos bizonyítási harcba, amiben a léc mindig egyre magasabbra kerül, és a küzdelemnek sosincs vége.
Valaki egyszer megkérdezte tőlem gyerekként, hogy mit csinálnék, ha nyernék az ötöslottón?
Azt feleltem, hogy megnyitnám az ország legnagyobb árvaházát, ahol minden gyerekre külön figyelem jutna, mert az esély mindenkinek jár. Mert a világ akkor lesz egy jobb hely, ha mindenki kap benne esélyt arra, hogy kihozhassa magából a legjobbat; hogy bebizonyíthassa, hogy ő egy értékes és pótolhatatlan ember. Hogy letettem-e gyerekkori álmomról? A lelkem mélyén nem, még mindig küldetésemnek érzem azt, hogy segítsek.
Középiskola végén belebotlottam egy apró újsághirdetésbe, ahol a Humana People to People nevű szervezet önkénteseket toborzott. Mivel pici korom óta vonzott az afrikai kontinens, ezért jó pár előadásukra elmentem. Olyan emberek beszámolóit hallgattam meg, akik 12 hónapig önkéntes munkát végeztek valamely nagyon szegény afrikai országban – volt, aki építkezésben segített; volt, aki tanított; volt, aki járta az országot és oltotta be az embereket; volt, aki az AIDS-ről tartott felvilágosítást. Mi volt bennük a közös? Hogy mind esélyt adtak. Esélyt arra, hogy legyen hol, lakniuk; esélyt arra, hogy a tanulásnak köszönhetően ki tudjanak törni a közösségből; esélyt arra, hogy a következő malária-szezont túléljék; és esélyt arra, hogy lehetőség szerint ne fertőzzenek meg senkit.
Adj esélyt!
Kicsit elkanyarodtam, igaz? Hogy jön ez az egész egy kézműves vállalkozáshoz?
A válasz egyszerű. Ahhoz, hogy nyomot hagyjak a világban, a saját világomban, elsőként magamnak kell esélyt adnom. A vállalkozásom létrehozásával én éppen ezt tettem. Esélyt adtam magamnak arra, hogy egy teljesen új területen bizonyítsak. Esélyt adtam magamnak arra, hogy megtanulhassak valami mást; hogy bebizonyítsam magamnak, hogy képes vagyok olyan feladatokat is elvégezni, amitől előtte rettegtem. Például azt, hogy most kikiáltom a világnak gondolataim egy részét. Esélyt adtam magamnak arra, hogy bebizonyíthassam a mikrokörnyezetemnek, hogy kitartással és végtelen elhivatottsággal igenis sokra lehet vinni. Esélyt adtam magamnak arra, hogy bebizonyítsam, hogy hátszél és fontos kapcsolatok nélkül is lehet boldogulni. Esélyt adtam magamnak arra, hogy olyan életet építsek fel, amelyben a magam ura vagyok, ezáltal mindig jelen lehessek a gyermekeim számára. Esélyt adtam magamnak arra, hogy legyen egy olyan apró szegmense az életemnek, ami nem működne nélkülem, amiben elhihetem, hogy fontos és nélkülözhetetlen vagyok.
Nem vagy kevés!
De ezzel itt nincs vége. Ugyanis a vállalkozásommal nem csupán magamon akartam segíteni, hanem velem együtt az összes olyan nőn, akivel elhitették, hogy ő kevés, hogy ő pótolható, mert SENKI SEM PÓTOLHATÓ. Muszáj elhinnünk magunkról, hogy igenis számítunk; a gyerekeinkért, a jövő gyerekeiért, mert a mi gondolkodásunkat örökítjük tovább.
Mert ha felnő egy “pótolható generáció”, vajon őket mi követi még? Vajon hol van a társadalmi semmibe vétel legalsó határa?
Először magunkról kell elhinnünk, hogy fontosak vagyunk ahhoz, hogy észre tudjuk venni mások nélkülözhetetlen voltát is. Ez egy olyan közös feladat, amit muszáj jól végeznünk.
Drága Életem, gyönyörű kislányom, sosem fogom hagyni, hogy bárki elhitesse veled, hogy pótolható vagy!
Drága Anyukatársaim, Nőtársaim, sose hagyjátok, hogy elültessék gyermekeitekben, szeretteitekben ezt a mérgező magot, ami idővel csak egyre súlyosabb teherként nehezedik a vállukra.
Legyen ez egy olyan küldetés, ami minden nőt, minden anyukát összefog, mert csakis így lehet gyermekeinknek boldog felnőtt kora.
ISTEN ÉLTESSE A GYERMEKEKET, most különös tekintettel a LÁNYGYERMEKEKre!