Mai posztomban kicsit könnyedebb vizekre evezünk, mert úgy gondolom, hogy a korábbi, némiképp nehezebb témáknak több idő kell, hogy leülepedjenek. Így ma, egy személyes történettel készültem, amivel – nem titkon – a soron következő kollekciómat szeretném felvezetni.
Egy tavalyi blogposztomban már elárultam nektek, hogy a 2002-2003-as tanévet Kanadában töltöttem cserediákként egy igazi, vérbeli québec-i patrióta családban, ahova 2002 augusztusában érkeztem azzal a céllal, hogy az alig egy éve elkezdett francia nyelvtanulási folyamatomat a lehetőségekhez és annál is inkább a kapacitásomhoz mérten a legnagyobb sebességre kapcsoljam. Egy egészen más kultúrába csöppentem, ami nem annyira a külsőben nyilvánult meg, mintsem inkább a gondolkodásmódban és a dolgokhoz való hozzáállásban.
Ahogy azt ebből már sejteni lehet, az egyes ünnepek tartalma is különbözött. Az év első ünnepét, a Valentin-napot ugyanis némiképp eltorzult formában vettük át a Nyugattól, mert Észak-Amerikában a Valentin-nap nem a szerelmesek, hanem a szeretet ünnepe, így a családtagok is egytől egyig megajándékozzák egymást.
Hozzánk már a romantikus amcsi filmekbe illő pátosszal érkezett meg ez az ünnep, és sokkal könnyebben el lehetett adni úgy, hogy a szerelmespárokat célozták meg vele. 15 éves létemből kifolyólag a szerelmes párom – gondoltam naivan – még türelmesen várt rám valahol a nagyvilágban, így én azzal a tudattal keltem fel február 14-én reggel, hogy ez a nap is egy a sok iskolai nap közül.
… Nem az volt…
Szokásos roham tempómban elfogyasztottam a reggelimet, hogy elérjem a buszomat, amit egy egészen különleges reménnyel és várakozással teli légkör lengett be már kora reggel. Beléptem az iskola kapuján, és százával röpködtek a szerelmes üzenetekre váró, szívecskés papírcetlik, amiket délig kellett kitölteni és leadni az emeletet felügyelő gondnoknak.
Reál tagozatra jártam, így éppen a szokásos napi matekórámra ültem be, amikor a gondnok 10 perccel csengetés után besétált a terembe, félbeszakítva az éppen lelkesen magyarázó – valaha volt legjobb – matektanárom óráját, és egyesével szólította a táblához azokat a “szerencsés” (?) diákokat, akiket bizony Ámor nyila ma nem került ki, hanem mindenki szeme láttára és füle hallatára a homlokukra feszített céltábla közepébe talált.
A magam szerény, visszafogott, extrén introvertált énem elképzelni se tud megrázóbb pillanatot, mint amikor 30 szempár a vesémig hatolva szegeződik rám, mert bekövetkezik az elkerülhetetlen… kimondják a nevem! … ááááááááááá
Bizony, innen már nincs visszaút, annak az üzenetnek _c é l b a _ k e l l _ é r n i e_. Ugye sejtitek, hogy szerelmes lovagom helyesírási hibáktól hemzsegő, ám annál szívhez szólóbb romantikus üzenetét először a gondnok olvasta el !? … így legalább egy kis pír neki is jutott, de sajnos még így is túl sok maradt nekem. 😀
Igen, van az a helyzet, amikor az ember lánya/fia esdekelve könyörög azért, hogy inkább 100 matekórát végigülhessen szünet nélkül, csak ez a pillanat ne történjen meg! Ez az volt. Mire véget ért az addigra már feleslegesnek indult matekóra, az egész emelet (áhhh… ez csak közel 150 embert jelentett) tudta, hogy “a magyar lány” üzenetet kapott! Szerintem még a helyi hírekbe is bemondták… de szerencsére akkor még nem értettem a TV-t. 😀
Várva vártam a percet, amikor végre az utolsó óráról is kicsöngetnek és menedékbe bújhatok otthoni alagsori kuckómban. Szerencsére mindig én értem haza elsőként, így megbolydult lelkemet gatyába rázhatom, mire a család többi tagja is hazaér.
Éppen veszem elő a kulcsom, hogy kinyissam a bejárati ajtót, amikor meglepetten veszem észre, hogy bizony már MINDENKI hazaért. Nemhogy hazaért, de szerelmes lovagom már túl van első telefonos üzenetén is, amit fogadóanyám gondosan, szóról szóra elismételt, ahogy betoppantam az ajtón. … ugye emlékeztek Bridget Jones: Mindjárt megőrülök c. részben a medúzacsípéseket számláló jelenetre? Hát nálam ennél a pontnál akadt ki…
A teljes kétségbeesés határán azon morfondírozom, hogy vajon lehet még ennél is kellemetlenebb ez a nap!?
IGEN! LEHET!
Én, aki legszívesebben azonnal fél éves téli álomba zuhantam volna, azon kaptam magam, hogy itt bizony komoly ünneplés van készülőben, hiszen ez a szeretet ünnepe!
Sok ünnepelni valóm ugyan nem volt abban a pillanatban, de a családom nem osztotta ezen véleményem. Lévén én voltam a család, mi több, az egész környék, Fabergé tojása, így velem kezdték a sort.
Mindenki odaadta gondosan becsomagolt kis ajándékát, amit egyesével ott, abban a szent minutumban ki is kellett bontanom és tudtam, hogy ennek bizony nem lesz jó vége. Én ugyanis nem készültem _s e m m i v e l_!
Mikor az utolsó ajándékot is kicsomagoltam, 3 várakozó szempár – köztük a 12 éves húgomé – meredt rám, akik mind izgatottan várták, hogy mit húzok elő a táskámból. Bár a matekkönyvemnek nem sok hasznát vettem aznap, de Valentin napi ajándéknak mégsem az ideális – még matek-fizika szakos fogadóanyámnak sem. Így leszegett fejjel kénytelen voltam színt vallani és elmondani, hogy mi ezt az ünnepet nem tartjuk. Baaaaaaaaaaang….
Ti hogy próbálnátok meg elmagyarázni azt, hogy nálunk ugyan van munka ünnepe, halottak napja, Aradi vértanúk napja és forradalom napja, de a szeretet ünnepe valahogy nem tartozik az ünnepelendő dolgok sorába? Annyira nem meghökkentő a kép, ha azt nézzük, hogy gyerekdalainkban is “ég a csigabiga háza”, vagy a “bocinak se füle, se farka”, de úgy éreztem, hogy ez nem az a pillanat, ahol ehhez a magyarázathoz kellene nyúlnom. 😀
Hát így történt, hogy első “magyar” kultúrsokkját pont a szeretet ünnepén kellett megkapnia imádott kanadai családomnak, amin szerencsére hamar túltették magukat, hiszen még egy bő fél évnyi élményekkel teli időszak várt ránk!
Nektek mi volt ifjú korotok legkínosabb Valentin napi élménye? Elő a sztorikkal, ne csak én pironkodjak! 😀
